Lassan pirkadni kezdett, mikor már a bicikliúton haladtunk a vár mögött. Út közben megtettük azon
világmegváltó megállapításunkat, hogy akkor is esni fog, ha nem biciklizünk. Az eső jellege pedig
mintha csak igazolni látszott volna ezt, mert ha otthon maradtunk volna, akkor maximum TV-t
nézhettünk volna... Már akinek van... Minden esetre a Szilágyi Erzsébet fasornál egymásra
lövöldöztük az ázott vadgesztenyét.
A bicikliutat aztán elhagytuk, és a zöld jelzést követve elkezdtük a mászást az Apáthy-szikla felé.
Az út eleinte széles, de irgalmatlanul meredek budai utcákon vezetett, majd lépcsőkön toltuk fel a
gépeket. Ja, persze közben esett.
Mikor felértünk az Apáthy-sziklához, picit megálltunk „a kilátásban gyönyörködni”, ami persze alig
volt. Ráadásul a fotózás is elég nehézkesen ment, ugyanis a telefon érintőképernyője vizesen nem
pont úgy működik, mint száraz állapotban. Minden esetben a GoPro kamerával nem volt ilyen
gondunk. Tovább indulva a zöld jelzésen már terepen haladtunk, de minden csúszott. A kövek, a
gyökerek, a felázott talaj egyaránt. Tehát teljesen máshogy kellett bicikliznünk, mint szoktunk.
Csaknem az egész út a -nem létező- tapadási együtthatókról szólt. Kiállva tekerésről nem igazán
lehetett szó.
