Ez innen bicajjal maximum tíz percre volt, de amint elindultunk, már előre látszott hogy
ez most nem tartható. Helyenként ugyanis nem ritkán egy – két arasznyi mélységben vágták
bicajaink kerekei magukat a szuttyogós, fagyos felületű sárban. Szóval gyakorlatilag kellemes
nyeregből kiállós gurgulászás helyett mókuskerék fokozatban tankként kellett gázolnunk a ropis-
nutellás-fagyihoz hasonló malterszerű dzsuvában. Ráadásul lefelé. Helyenként pedig ez sem volt elég, és megint a szopóroller fokozat (bicajtolás) következett. Ezt úgy kell érteni, hogy hol az
„ösvény” szélén, hol pedig a fák között pipiskedve kerestük a meglábalható utat ami gyakran persze
nem lett meg. Szegény utolsókat rúgó Mavic cipőm ekkorra már kb ötszázszor beázott...
