Országúti kerékpár. Szél. Macskakő. Bukások. Emberfeletti küzdelem 6 órán át. Nagy vonalakban ezek jellemzik a Klasszikusok Királynőjét. A Tour de France mögött a Kelet-Európai közmédiában méltatlanul háttérbe szoruló Paris-Roubaix-t.
A Párizs–Roubaix az egyik legnagyobb presztízzsel rendelkező országúti verseny, amelyet a rossz minőségű macskaköves utak és a hideg, gyakran esős északi időjárás jellemeznek és teszik legnehezebb egynapos versennyé.
A Párizs–Roubaix az egyik legrégebbi kerékpárverseny, először 1896-ban rendezték meg, azóta csak a világháborúk idején maradt el. Az ötlet két Roubaix-i gyárostól, Théo Vienne-től és Maurice Péreztől származott, akik az akkor még nevezetesebb Bordeaux-Párizs felkészülési versenyének szánták. Az utat végül egy francia újság szerkesztője dolgozta ki. Az első versenyt április 19-én rendezték meg, innen kapta az egyik becenevét : La Pascale, azaz a Húsvét. Összesen 188-an álltak rajthoz Párizsban a majdnem 300 kilométeres versenyen.
A viadal legnépszerűbb beceneve, a l'enfer du Nord, azaz az Észak Pokla, akkor ragadt rá, amikor a verseny az I. világháború után az egykori frontvonalakon futott, a romok és kráterek között. Eredetileg a verseny Párizs és a Roubaix-ben található velodrom között folyt, 1966-ban áttették a rajtot Chantilly-be, 50 km-re Párizstól északra. 1977-től indul a mai helyéről Compiègne-ből, Párizstól 80 km-re északra. Az útvonal évről évre változik, ahogy az utakat újítják fel, a szervezőknek újabb elhanyagolt szakaszokat kell keresni, hogy a verseny ne veszítsen nehézségéből.
A Párizs–Roubaix különlegessége, hogy a győztes a szokásos mutatós trófeák helyett egy kockakövet kap az útról, ennek ellenére ez az egyik legnagyobb eszmei értékkel bíró díj a kerékpárosok között.
A verseny 260 km hosszú, Compiègne-ből indul és a Roubaix-i velodromba érkezik be. Az út Franciaország egykori szénbányász vidékeinek rossz minőségű, egyenetlenül macskakövezett földútjain is halad. A kerékpárosok a verseny végére sárosan, szétrázatva érkeznek meg Roubaix-ba. Gyakran fordulnak elő defektek, bukások.
Az utak minőségének javulása a XX. század során fenyegette a Párizs–Roubaix fennmaradását, hiszen a legtöbb macskaköves utat újraburkolták, vagy lezárták. 1965-ben már csak 22 km-t tettek meg az un. pavén. Ezért 1968-ban a rendezők elkezdtek új szakaszokat keresni, így jutottak a Valenciennes-be vezető utakra, ahol még mindig megtalálható volt a macskaköves burkolat. Itt találtak rá a Trouée d'Arenbergre is, ami később a verseny szimbolikus részévé vált. Ez egy 2400 méter hosszú, különösen rossz minőségű útszakasz egy erdőben Wallers mellett. Különlegességét az erdei klímának köszönheti. Ha a verseny többi szakaszán egyébként napos, meleg idő van, itt akkor is hideg az idő, az utak csúszósak, vizesek. Általában itt történik a legtöbb bukás a versenyen.
A leggyorsabb versenyt a holland Peter Post futotta, aki 1964-ben 45.129 km/h-s átlagsebességgel nyerte meg a versenyt. Legtöbbször a belga Roger De Vlaeminck nyert, aki négyszer állhatott a dobogó tetején. Háromszoros győztesek Octave Lapize, Gaston Rebry, Rik van Looy, Eddy Merckx, Francesco Moser és Johan Museeuw, Tom Boonen. A legsikeresebb nemzet Belgium 52 győzelemmel, a második Franciaország 30-cal. A legtöbb versenyt a belga Raymond Impanis fejezte be: összesen 16-szor ért célba. A legidősebb győztes Gilbert Duclos-Lassalle, aki 38 évesen nyerte meg a versenyt. A legnagyobb különbségű győzelmet Eddy Merckx aratta: 1970-ben 5 perc 20 másodpercet vert a második helyezettre.