A Rakodó felé való ereszkedésem több volt mint izgalmas, ugyanis a kicsi mintázatú gumik és a
merev cro-mo villa a síkos köves-gyökeres-itt-ott anyagos ösvénnyel olyan kombinációt alkotott,
ahol fizikailag ismeretlen fogalom a tapadás. Inkább szánkóztam, mint bicikliztem. Lényeg, hogy
elértem a rakodó sík platóját, ahol a bevetés további részére erős hatással lévő dologra lettem
figyelmes. Az itt elhelyezett térképes figyelmeztetőtábla ugyanis arról tájékoztatott, hogy a tél végi
ónos eső miatt a talajra került famennyiség okán továbbra sem járható még gyalog sem a
Csóványostól északra eső több fő turistaút a Magas-Börzsönyben. Ez kicsit lelohasztotta fene jó
kedvemet, de azért mentem tovább a „Csóvi” felé... Egy kis ideig még tudtam tekerni, de aztán
tolásra kényszerültem az Égett állás alatt... És akkor megint csak jött a köd. Sok helyütt lehetett
tekerni még, de nagyon csúszott minden. A Szabó-köveket elérve pedig, ahol minden totális
tejfölszerű ködben állt, még inkább aggódtam, hogy a csúcson is csak nagyjából ennyit láthatok
majd.
Innen tovább egészen a Csóványos csúcsának aljáig tolni kényszerültem a bicajt, de felértem. És az
volt, amitől féltem: Köd! Ködben állt minden. A kilátót is alig tudtam lefotózni. Azért csak
leküzdöttem a felfelé vezető 133 fokból álló csigalépcsőt, és milyen jól tettem!
Minden ködben állt itt is, de ez már nem ugyanaz a köd volt. Ez áramlott, mozgott... Átbukott a
Csóványos Rakodó felé húzódó gerince felett, és hömpölygött tovább észak felé. Időnként kis ablak
is nyílott a felhőn a Dunakanyar irányába. Talán mondani se kell, itt is akadt dolga a
kamerának... :-)
