Csakhamar elértük a Királykúti-nyerget, majd onnan feljebb haladva az Öreg-vágás.hegynél az
országos kék jelzésén haladva másztunk feljebb és feljebb Dobogókő felé. Eleinte még elég jól
haladtunk, de aztán olyan ragadós-vályogos sár fogadott minket, hogy tolásra kényszerültünk mind
a ketten. Dobogókő gerincére felérve a sípályánál letekintettünk a Duna felé, mely most mintegy
száz méteres vastagságú ködpaplan alatt hömpölygött valahol. Dömös sem látszott. Amúgy azt,
hogy innen ilyen elképzelhetetlenül szépséges kilátásban lehetett részünk, egyes egyedül az év eleji
eljegesedésnek köszönhettük. Persze ezután még felmentünk a Téry Ödönről elnevezett
kilátóteraszhoz is, és út közben valaki, mikulássapinkra célozva megkérdezte, mi van a
zsákunkban... Azt feleltük: "Minden jó....", és elfagyott fejjel vigyohogtunk egészen a kilátóig, akár
a hiénák. Hát, amit innen láthattunk, az sem volt semmi. Ráadásul itt sem lézengett túl sok ember.
Miután kigyönyörködtük magunkat a kilátásban, megkezdtük a Matyi-büfé ostromát. Nagyon
bíztunk benne, hogy nyitva lesz, és szerencsére ez így is volt. Csakhogy ami ott fogadott minket, az
több volt, mínt kísérteties. Ahol amúgy mindig sokan vannak, és tízméteres sorokat kell kiállni egy
almáspitéért is, most senki de senki sehol. Csak mi, és az erdő szelleme.
