Mintegy negyedórás pihentető gyönyörködés után visszamentünk a gátra, és azon haladva történt
egy kis komplikáció, ugyanis a Zichy-kápolnától úgy hét kilométerre, mikor egy helyen megálltam
fotózni, Gyuri guvadó szemmel közölte, hogy csörögjek rá, mert lehet, hogy a kápolnánál maradt a
telefonja. Megcsörgettem. Ottmaradt. Visszatekertünk a mesés épülethez, mely alatt az üde zöld
fűben ott világított a kis pirosas ketyere. Aztán vissza a gátra, és nyomultunk tovább dél felé.
Makád vonala alá érve a gáton úgy két tucatnyi birkát legeltetett egy juhász, és mi mit sem sejtve
mentünk tovább teljesen gyanútlanul. A barikák kulturáltan lehúzódtak a gát oldalába, és velünk mit
sem törődve legelgettek tovább. Nem úgy a juhász, aki megállított minket, merthogy ki van bérelve
a gát, és hogy menjünk alul a szántásnál. Tisztára úgy viselkedett, mintha övé lenne a gát. Közöltük
vele, hogy se tábla, se kerítés. A gát állami tulajdonú műtárgy, amin maximum legeltetési joggal
élhet. Viszont látásra. Már indultam volna tovább, mikor a muslinca-aurájú juhászbácsi
megtaszított, hogy akkoris ott menjünk, mert a gát nem biciklipálya. Kevés kellett hozzá, hogy egy
kilométeres sebességgel ne essek egyet. A csillagszemű érthetetlen agresszivitása annyira
megdöbbentett, hogy némileg erősebb hangon próbáltam nyomatékosabban a tudomására adni,
nagyjából mire számíthat ha még egyszer hozzám merészel érni.
